Híd alatt, híd felett...

Gyenge szél botladozott a félig fagyott göröngyökön, kellemetlen köd szitált, és rontotta a látási viszonyokat. Ráérősen ballagtam a kutyám után, hiszen úgysem fut tőlem túl messzire, talán nem jár erre éppen egy vadász, hogy rátartsa a puskacsövet, s ha mégis megtenné, hát úgy bújjon el, hogy soha ne találjam meg, mert akkor megölöm.

Ritka szép percek, órák ezek, ő orrával csaknem a földet súrolva fut, felfedez, néha meg-megáll, és visszanéz: merre járok éppen. Ezekre az együttlétekre igyekszem olyan időpontot választani, amikor tudom, hogy mások nem nagyon járnak arra, főként azért, hogy őt ne zavarja egy másik kutya jelenléte.

Amíg ő le, s felrohangál, el-eltűnik a folyóparti nádasban, addig az én fejemben rendszerint magvas gondolatok születnek, és ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nincs a fejemben egy mikrofon, meg egy gép, amire mindezt felmondhatnám, mert később sohasem sikerül ilyen frappáns formában újrafogalmaznom.

Lassan elérünk a hídig, amely újra és újra ámulatba ejt, olyan, mint egy foghíjas oroszlán a legöregebb fajtából a korlátját tekintve. Rozsdás, elaggott a festéknek már csak alig van nyoma, nem is emlékszem valamikor milyen színű lehetett. A függőleges tartóvasakból már csak minden negyedik létezik, hatalmas réseket teremtve. Belegondolni sem merek, mi történne, ha egy kisebb gyermek hirtelen elengedve az anyja kezét odarohan, azután volt nincs. A folyó medre pár méter, az alján kövek.

Persze ez csak a mi folyónk hídja, a lábánál szemét, ürülék, gaz. Azt, hogy mindez miért van így, és kinek a felelőssége nem tudom. Viszont a hidakról általában sok minden eszembe jut. Főként az a mondás, hogy: „vigyázz, ha mindened elvész, mehetsz a híd alá.” Mármint lakni.

Így azután az is könnyen meglehet, hogy az emberek két csoportra oszthatók: a híd felett, és a híd alatt élőkre. Akik felette vannak, azoknak még mindig oszt az élet olyan lapot, amivel vígan élnek, vagy még éppen eltengődnek minden nap. Nekik még mindig jut karácsonykor fenyőfa az otthonukba, rossz esetben leves csirke farhátból, némi olcsó sütemény, jó esetben több fogásos menü, meg ajándék a fa alá, ami „belefér”. Persze a kettő között olykor akad még átmenet, de egyre kevesebb.

A csirke farhátas alakulat, és a híd alatti csoport között, már olyan vékony a rés, hogy aki nem vigyáz, és ragad meg minden alkalmat a túlélésre, egy lépéssel a mélyben találhatja magát.

Így karácsony előtt azonban akadt még csoda: a nyugdíjas nagymami, nagypapi odaadta szűkebb családjának, amit év vége előtt kapott, legyen az 13. havi nyugdíj, visszamenőleges 1 vagy fél százalék ny.emelés, mert ugye a 100 alatti nyugdíjakból vajmi kevés maradt ilyesmire. Szépen elkopott minden menetközben, mert van most rezsicsökkentés, mivel Magyarország jobban teljesít. A többségnek ez azt jelenti, hogy ha minden igaz, akkor kevesebbet fizetnek a villamos energiáért, meg a kéményseprőnek, meg vízdíjért, ami sok falusi idősnél csak az udvarig van bevezetve. Onnan vödröznek. Ugyanis mióta élnek, szénnel, fával tüzelnek, áramot nagyon spórolósan használnak, mert így szokták meg, és hát víz sem kell annyi, mint azoknak, akik dolgozni járnak. Valahol jobban teljesít az ország nekik is, de egyre kevésbé tűnik fel, hogy hol. Drága az élelmiszer, a gyógyszer, és valljuk be, a legtakarékosabbtól is csak annyi telik, hogy gyűjtögeti a téli tüzelőre valót. De ez még mindig a híd felett van.

Hogy mi van a híd alatt? Hát van olyan is, aki magának köszönheti, hogy oda került, de nagyon sokan már nem mondhatnák el ezt magukról. Az utóbbi évek gaztetteinek következményeként kerültek utcára. Nem tett értük senki semmit: ott maradtak az út szélén. Aztán egyre lejjebb csúsztak, be az árokba, végül a híd alá. Most azt eszik, amit más kidob, olyan ruhákban járnak, amit egy jobb érzésű pár pillanatig sem tartana magán, és annyira fáznak a rongyokból, papírokból épített otthonukban, ahogy még soha. És ez még csak az egyik fele, mert a másik a házában éli  meg ugyanezt. Beteg, nem képes ellátni magát, nem tud fűteni, és senki nincs aki tudomásul venné, hogy létezik.

Erősen foghíjas ez az egész, mint ez a híd itt, a mi folyónk felett.

A kutyám közben visszajött, tartja a nyakát engedelmesen a pórázért, ami azt jelenti: nincs ellenére, hogy haza induljunk. Talán megéhezett, talán szomjas, vagy csak egyszerűen megérezte, hogy sötét gondolataim támadtak. Meg akar vigasztalni, ami sikerül is neki, amint a lábamhoz simul, és felnéz rám olyan szemekkel, amilyennel egy ember soha nem lenne képes egy másikra nézni.