A Vers

Megszegtem a fogadalmam, miszerint soha, semmilyen közösségi oldalra nem regisztrálok. Persze, mit is csinálhattam volna ott mást, mint elkezdtem szépen felrakni a verseimet, fotók kíséretében. Nem állítom magamról, hogy egy József Attila vagyok, de most nem is ez a lényeges. Újfent rájöttem arra, hogy a versek szeretetét vagy az anyatejjel elkezdjük magunkba szívni, vagy nem lesz belőle az életben semmi. Tettem utána egy fotót is, szerencsére, mert legalább az érdekelte a többséget. Néhányan „tetszik” jelzéssel látták el, ami minden bizonnyal a mellékletre vonatkozott, ezt igazolta az egy-két hozzászólás is.

Jó, - a melléklet egy helyi faszobor volt, még fénykorában, mert mára már csak egy roncs maradt. Néhány vandál ezen vezette le a benne felgyűlt feszültségét a művészeteket kedvelők őszinte bánatára. Kár érte, mert senki sem önmagának alkot, (a benne lévő hajlam nagyságától, és ismertségtől függetlenül), hanem azért, hogy az annak a néhány még művészetek iránt érdeklődőnek örömet szerezzen. Elsősorban saját környezetében, ahová ezer szállal kötődik, és valahányan talán ismerik is: úgy-ahogy.

Most azonban nem erről szólnak a gondolataim. Hiszem, hogy a prózai írás, olyan, mint maga a természet: egy hatalmas vászon, amit maga sző az ember, egészen élete végéig felfér rá minden, színezhető, formálható, hol ragyogóan kék az ég, süt a nap, hol meg olyan a sötétség, hogy alig látszik valami. Amikor a kettő közötti átmenet van, akkor nem születnek olyan gondolatok, amit érdemes örökül hagyni.

A vers az más: olyan, mint egy készülő festmény, keretre feszített vásznon. Addig festhetsz, míg a széléhez nem érsz, mert onnan túl, már nincs semmi. A rendelkezésre álló téren belül is vannak szabályok, kötött rímek, (rímfajták, kívül és belül), szótagszámok, dallamok, mint a zenében, persze vannak szabad formájú verselések is, melyek néha úgy tűnnek, mintha sorokra tépdelte volna az ember a prózai mondandóját. Hogy ebben mennyi a fantázia, vagy szépség, azt nem tisztem megítélni, mert ilyen téren jóval konzervatívabb vagyok az átlagnál. És hát vannak olyan versek is, mint egy absztrakt kép, mindenki azt érez, gondol bele, amit akar. Képben jobban kedvelem ezt a formátumot, mert mindben találni valami színben, figurában fellelhető összhangot, és ettől lesz érdekes, vonzó a tekintet számára.

Azt azonban nem szeretem, ha a szavakat, gondolatokat magyarázni kell. A szavak azért születtek, hogy az emberek jól értsék egymást saját nyelvükön, (persze, még így is akad félreértés jócskán), meg olyan mondatok, amibe a fehér papír is belepirul, de ez egy más kérdés.

A vers egy életforma, akár csak olvasó az ember, akár írja is, ilyen olyan szinten. Olyan, mint egy belső muzsika, vagy képes meghallani valaki, vagy nem. Mindig mélyről tör felfelé, mint a fuldokló ember, minél közelebb ér a víz felszínéhez, annál tisztábban látja, a kék eget, a nap átszűrődő fényét. A legszomorúbb, legsötétebb versben is ott a dallam, amely elzsongít, gondolkodásra, megállásra késztet, elolvassa az ember, és még percekig ott marad némán abban a világban, ahová bepillantást nyerhetett.

A vers egy más nyelvezet, talán éppen azért, mert pár sorba sűríti az írója azt, amiről egy novellában, elbeszélésben, esszében, és sorolhatnám, sokkal átfogóbban írhatna. A verset önmagunkban írjuk tovább, saját gondolatainkkal, amikor már elolvastuk.

Most nem a kínrímekkel megírt sortördelésekre gondolok, és nem az idegenszavakkal megtűzdelt okoskodásokra, hanem a VERS-re, amely mindenkié, aki szereti. Legyen az ember művelt, félművelt, vagy csak egy nagyon egyszerű mezei polgár, a nyíl szíven találja.

Hogy ezen a téren kinek sikerül maradandót alkotnia a ma nagyon sok helyen felbukkanó verset szerető, és író emberek közül, majd a jövő eldönti. Ma leginkább mindenki ír, kevés az olvasó. Pont úgy, mint az életben, kevés a hallgató, sok a beszéd. Mindenki mondani akar, és mindenki azt akarja, hogy figyeljenek rá, azonban ha arra kerül a sor, hogy neki kell meghallgatni, egyszeriben türelmetlenné válik, sietne, kapkod, jóval előrébb jár az agya, rendszerint azon, hogy egy-két kiragadott mondatra mit fog válaszolni. Ezért gyakran meg sem hallja a lényeget.

A művészetekhez türelem kell, (legyen szó irodalomról, festészetről, fotózásról, hogy csak párat említsek), megengedése annak, hogy megálljunk, és gondoljunk valamire, hagyni a szemnek, hogy megítélje: tetszik, vagy nem tetszik. Az agynak, hogy felfogja, mit adott nekem, amit láttam: negatívumot, pozitívumot, vagy közönyt, mert nem mozdult meg bennem semmi.

A versnél maradva nagyon szeretném, ha az emberek úgy tanítanák a gyermekeiket, hogy minél többől legyen a költészetet szerető, (és nem miattunk a most írogatók miatt), hanem az örök érvényű hatalmasok miatt. Azok miatt, akiken nem fog az idő, akiket nem törölhet el az sem, ha a könyveiket máglyára dobálják, szobraikat összetörik, mert mindig lesz valaki, aki elmondja egy-egy költeményét.

Nekem is volt ilyen tanítóm, és ott volt az édesapám is, aki a Petőfi, Arany, Reményik és más kedvenc költője verseit holtáig kívülről fújta.

És akkor itt egy gyönyörű vers:

Eredj, ha tudsz! 

Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém

 

Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!

Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.

(Reményik Sándor verse )

Fotó: M. József blogjából