Cserenyi Zsuzsanna versek: Nellike

Nellike öltözik: tarkába. Minél cifrább és össze nem illőbb, neki annál jobban tetszik. Piros, sárga, lila, meg ki tudja még milyen, és az elmaradhatatlan cicanadrág, ezúttal zöld, liba zöld. Falusi ember másként mondaná, de én nem használok csúnya szavakat.

Nemsokára indul a temetőbe, az egyetlen emberhez, aki elfogadta, és szerette őt, úgy, ahogy van. Ballag a járdán, majd az országút szélén, kicsit féloldalasan, többnyire csak a lába elé nézve. Különös járása van, az egyik fele szinte mozdulatlan, míg a másik oldalán, a kezével is hajtja magát. Az egyik fele siet, a másik mintha vissza akarná tartani.

Nem mindig visz virágot, néha csak úgy kimegy. Kicsit kapirgál az ujjaival, nézelődik, és mozog a szája. Elmeséli mik történtek vele, legalábbis ezt hiszem.

Nellike fogyatékosnak született, alkoholista szülők sokadik sikertelen gyermekeként. Kicsi korában mássalhangzók nélkül alkotott szavakat, és halál komolyan adta elő a legzaftosabb mondatokat, melyeket betanítottak vele. Fogalma nem volt, az őt körülvevő világ gonoszságairól. Azután valahogy mégis csak érteni kezdte, elsősorban az utánzás művészetének tudása kapcsán, hiszen sokan voltak testvérek, és mind idősebbek nála. Iskolába kerülve, már némi értelemre is sikerült szert tennie, megtanulta a mássalhangzókat, és egészen jó mondatokat sikerült összehoznia. Ezzel együtt nagyon hiszékeny maradt, mint egy kisgyerek, aki ott ragadt, és jól megél a mesében.

Úgy-ahogy elszállt a gyermekkor, Nellike felcseperedett pár elemivel a háta mögött úgy érezte, már mindent tud, ami elég a felnőtt élethez. Jól fejlett teste megértette vele, hogy mi a szerelem, és vágyakozni kezdett, egy neki kijáró királyfi után. Nem kellett sokáig várnia, mert megérkezett, igaz nem fehér lovon, és nem valami agytröszt, de ahhoz elég ravasz, hogy Nellikét az ujja köré csavarja, aki minden szülői, és testvéri tiltakozás ellenére elszökött vele.

Nem volt mit tenni, férjhez ment. Kettejük rokkant nyugdíja elégnek tűnt ahhoz, hogy eltengődjenek belőle egy rozoga albérletben. Ám a királyfi igen szerette az italt, időnként jól eltángálta Nellikét, nehogy megfeledkezzen arról, hogy ki az úr a háznál. Így aztán folyton kölcsön kellett kérniük, egészen addig, amíg már senki nem adott nekik.

Akkor kezdődtek az igazi háborúk: repültek a könnyebb bútorok, apróságok, egyenesen ki az utcára. Nellike félt, ordított, sírt, próbált biztonságba menekülni a soros verés elől. Egy ilyen látványosság után megjelent a nővére a rendőrséggel karöltve, és véget ért a különös házasság. Az ember nem tudni, hogy hol kötött ki, de hamarosan belehalt az ivásba, ami nem lehetett nehéz ügy, hiszen komoly gyógyszereket kellett szednie, pszichiátriai betegsége kapcsán. Hogy nem volt már férj, azt onnan lehetett tudni, hogy Nellike feketébe öltözött, és abban is maradt egy egész évig, annak rendje, módja szerint.

Nellikét gondjaiba vette a nővére. Nem volt több kicsapongás, sem szerelem, sem házasság, bele kellett nyugodni, hogy ő már csak így fog megöregedni. A nővére igyekezett teendőkkel elhalmozni, de kapott ruhákat, rendes élelmet, eljárhatott a templomba, meg vasárnaponként végig sétálhatott a főutcán úgy igazán kiöltözve. Meg-megállt az ismerősökkel, előadott valami képtelen sztorit, épp úgy, mintha igaz lenne. Imádta a rémtörténeteket, attól függetlenül, hogy ha megrezdült egy bokor, remegve várta, hogy mikor ugrik elő belőle egy tigris. Szóval volt fantáziája, ez kétségtelen.

Sok örömet, már nem várt az élettől, de nem volt bánatos sem. A kivételt csak az jelentette, ha arra is kifejezetten megkérték, hogy mit vegyen fel, mert öltözni leginkább a saját „kifinomult” ízlése szerint jelentett boldogságot a számára. Pedig igencsak a javára szolgált, ha a nővére tanácsait követte.

Aztán meghalt a nővére, aki maga sem sokat tudott a jelenről, azonban mindenki jövőjét látta. Sokan jártak hozzá, még messziről is. Azt, hogy bárki távolabbi életét hogyan sikerült eltalálnia nem tudom, de jól megéltek belőle. Azonban volt még valami más is: megidézte a holtak szellemét, aki kérte, annak létrehozott egy-egy ilyen találkozót. Ez volt aztán az érdekes, mozgalmas idő Nellike számára, amiért bármilyen áldozatot képes lett volna meghozni. Igazlelkű, nemes szolgálóvá alakult a testvére mellett, és amennyire csak fel tudta emelni a fejét, hát annyira felnézett rá. Nellike nagyon félt a haláltól, még sokkal jobban, mint akárki más, beleborzongott a lelke, amikor a ronda fekete kaszást látni vélte valahol a ház egyik sötét sarkában, lesben állva. Ilyenkor elfutott, ki a kertbe, még vissza sem mert nézni, nehogy a kaszás a sarkában lihegjen. Ha éjjel volt, kiverte a hideg veríték, alig tudott annyira mozdulni, hogy lámpát kapcsoljon, pedig ott volt mindjárt az éjjeli szekrényén. Úgy érezte, hogy kiabál, pedig egy hang nem jött ki a torkán. Meggyőződése volt, hogy a nővérét is úgy tudta elvinni, hogy nem volt ideje felkapcsolni a lámpát. Azt az egyet nehezen magyarázta meg magának, hogy mindez hogyan történhetett, hiszen a nővére kapcsolatban állt ezzel a ronda fekete emberrel, miért nem kérte meg, hogy hagyja őt békében itt a földön.

Régebben gyakran beszélgettünk, sok mindenről mesélt nekem, többek között a „maffózókról”,(így mondta a maffiózók szót), tudatta, hogy kiket tart annak, itt a faluban. Mélyreható intelmekkel látott el azzal kapcsolatban, hogy kiktől, vagy mitől kell félnem. Kerekre tágult szemekkel figyelte, ha nevetni kezdtem, és rosszallóan csóválta a fejét.

Testvére halála után Nellike maradt a háznál, hallgatagon és tanácstalanul. Igaz, vannak még ott, akik meg akarják mondani mit tegyen, de Nellike ügyesen kivonja magát a hatásuk alól. Úgy jár - kel, mintha folyton duzzogna valamiért, és végképp elromlott volna a hallása. Nem szeret már senkit, saját magán kívül. Hogy valójában mit gondol, és hogyan rakja össze napjai kockáit, senki nem tudja, de mégis lehet benne valami rendszer, mert elboldogul. Ha valaki tud valamit, az a nővére ott lenn, mert mindent elmond neki. Gyakran találkozunk a temető felé vezető úton, mert én meg az édesapámmal beszélgetek. Nellike azonban engem sem lát meg, lehajtja a fejét, még csak nem is néz rám. Én meg elgondolkodom: ebben a mai, zavaros világban, vajon neki jobb, vagy nekem? Van-e némi sejtelme a demokráciáról, meg a pártokról, de valószínű összekötötte gondolataiban a „maffózóival”, hiszen a kenyér, neki is kenyér, annyit meg ő is tud, hogy egyre kevesebb jut belőle. Az ő világa egyszerű: vannak jók, meg rosszak, (most már számára talán mindenki az utóbbit képviseli), ezért becsukta magában az amúgy is félig nyílt ajtókat, ablakokat. Egy öröme mégis maradt, papagájnak álcázva magát végiglejteni a főutcán.