Öregnéne

Eljön az idő, és egyszer mindenki megöregszik - már aki szerencsés -, mert tudom, hogy bár igazságtalan, de sokan nem juthatnak odáig. Az idős ember olyan, mint a kisgyerek, társaságra vágyik. Nem szabadna engedni, hogy soknak közülük ez csak egyetlen kedvenc állat legyen.

Ha sokkal előbb születik, talán róla szól az "Öreg néne Őzikéje" című nagyon kedves gyermekmese. A néni azonban még "csak" 80 éves, de vékony vállain ezer év súlyával, víztől eltorzult testtel ül a kórházi ágyon. Arcának átlátszó fehér bőrén átsütnek a sötétkék erek. Mintha minden ereje elhagyni készülne a testét, úgy ül ott belenyugvón, egyetlen panaszszó nélkül, feketedő, sebes, dagadt lábakkal.

Csak a szeme él igazán, s míg keskeny szájával a mosolyt keresi, tekintetében az ablakon beszűrődő napfény huncut sugarai mind életre kelnek. Miközben keze, apró feje akaratától teljesen függetlenül mozog ütemesen - szelleme, tudata olyan tisztának tűnik szavaiból, mint egy fiatalé. Valahányszor rám néz, megérint a szeretet. Csupa érdeklődés, figyelem beszűkült mozgástere ellenére. Nincs benne harag, lázadás, csúnya betegsége miatt, mely fogságban tartja. Békés belenyugvással tűr.
Nem jajgat, nem panaszkodik, nem sír. Narancsot majszol, és egyáltalán nem zavarja, hogy mások már többedszer furakodnak át mellette a szűk helyen, egy másik ágyhoz.
Amikor botjára támaszkodva feláll, úgy tűnik, mintha minden, amit az idő még meghagyott belőle, átcsúszott volna a jobb oldalára. Nehezen, szinte derékszögbe hajolva lépeget, azután kiül az ajtó előtti székre. Fejét botját tartó kezére hajtva, rövid, mély álomba merül. Ki tudja, merre járt, amíg pihent, mert boldogan ébred. Meglepően jó étvágyú, örömmel eszik. Amikor a szomszéd ágyról megkínálják otthonról hozott káposztás tésztával olyan átszellemült arccal veszi a szájába, mint egy kisgyerek a télapótól kapott csokoládét.
Másnap már halni készül. Orrában oxigént szállító műanyagcsövekkel ül az ágyon, vékony ujjai között rózsafüzér szemei forognak, saját körüket járva. Közben rám néz, "csupamosoly" szemével, és én érzem, hogy egy pillanatra belém szorul a levegő. Nehéz fájdalom üli meg a lelkem, nem tudom, ha megszólalnék, mit kellene mondanom.
Lehajolok, és megpuszilom a homlokát. Tekintetében hálás szeretettel mondja: "de szép kék szemed van".
Harminckét fokot mutat a hőmérő, de ő kendőt köt a fejére, otthonkát vesz a hálóruhája fölé, és ebben a szemérmes takarásban lefekszik, mértani pontossággal az ágy szélére. Most így csal magához egy rövidke szendergést.
Sohasem mond semmit az életéről. Nincsenek történetei, vagy ha vannak, úgy zárja magába, mint teste a fájdalmait. Talán megszokta, hogy kettesben marad a Rózsafüzéres Jó Istennel, ha igazán baj van.
Furcsa a búcsúnk, mert mégis elmond nekem egy történetet az öreg macskájáról, akit otthon hagyott. Csupa aggodalom, amíg találgatja, hogy mi lehet vele, ki ad neki enni?
- Még az is megtörténhetett, hogy már elveszett, mint egyszer régen, kölyök korában - súgja a fülembe -, de akkor még megkerült. Megkérdezi, mit gondolok, mi történhetett? Nyugtatgatom, hogy a cica biztosan várja, ott ül a kerítésen, és nagyon fog örülni, ha innen majd hazamegy. Elgondolkodik, néhány percre messze kerül a kórházi ágytól. Otthon jár - a cicájánál megsimogatni, megígérni, hogy visszatér hozzá. Most először látok valami lázadásfélét az arcán, az ellen, hogy idejutott, és itt kell maradnia. Talán örökre. A kedvenc állatért, még kész volna felvenni a harcot az ismeretlen ellen, aki már ott ólálkodik az ágya szélénél. A cicáért, aki a társa, kis barátja, születése óta. Akkor is, ha mindenki más elfeledkezik róla. Szomorú, aggódik, mint az a hajdan volt mesebeli nénike a törött lábú kis őzért.
- Egyszer szeretném még látni - mondja -, és szégyenlősen elmaszatol egy könnycseppet a szeme sarkából. Én megígérem neki, hogy elmegyek érte.
- Behozom valahogy - nyugtatom csendesen - valami kosárfélében. Tudom, hogy füllentek, azt hiszem ő is, de máris jobban érzi magát.
Az ajtóból még visszanéztem, ült az ágyon, pontosan úgy, mint amikor először megláttam. Kinyitotta apró öklét, puszit lehelt fölé, és felém küldte. Azután integetett, úgy, mint egy elhagyott apróság, akinek elmenőben még megígérték, hogy mindjárt visszajönnek érte. Megfáradt, sokat szenvedett 80 évét egy pillanatra letörölte arcáról a szeretet öröme, a szereteté, amely sokszor csodákra képes!
Legközelebb már nem volt. Hiába kerestem. Tiszta lelke otthagyta megfáradt szenvedő testét, meg engem is. Otthagyott, mielőtt megmondhattam volna neki, hogy olyan érzéseket keltett bennem, mint az öreg néne abban a mesében, amely nekem ma is a legkedvesebb.