Minden kedves barátomnak, ismerősömnek, blogozó látogatómnak, szeretettel kívánok egy jobb, szebb évet!

                    Zsuzsanna

Karácsonyi gondolatok...

Hull a hó, és ettől lassan minden hófehér lesz. A hangok elmerülnek a puhaságban, szinte tapintani lehet a békés, puha csendet. Megállok egy utcai lámpa alatt, és nézem, hogyan keringenek, szállnak alatta a hatalmas pelyhek, mielőtt belepik a fákat, a földet, a háztetőket, és lassan hóemberré változtatnak engem is. Észre sem veszem, mikor lopakodik a szívemig valami tiszta melengető boldogság.   

Újra itt egy karácsony, és milyen messze már a szépmívű öntöttvas kályha melege, oldalán kimunkált gyönyörű ábrákkal, a tetején sülő almák illatával. A fonott támlás faragott székek a nagy asztal körül, mely felett színes apró gyöngyökből készült csillár ontotta a fényt. A karácsonyi gyertyák falon billegő árnyéka, a csillagszóró fénye, a feltételek és határok nélküli öröm és béke.

Milyen messze már a gyermekkor varázsa, a jól ismert szülői ház biztonsága, ahol ma már más lakik. A szeretett búvóhelyek, a hinta az öreg fa ágain, a nagyanyám virágágyásai az udvarban. A titokfejtő duruzsolások a testvéreimmel, Jézuska váró leselkedések a kulcslyukon. A festmény az ágy felett: Jézus az olajfák hegyén imára kulcsolt kézzel, akiről hittük, hogy ott van, mert másként hogyan hozhatta volna el nekünk a feldíszített karácsonyfát. Körüllengett, megérintett, elbűvölt a csoda, szinte kézen fogva vezetett egy békés, jó világba, ahol vannak még varázslatok.

Felnőttünk, de minden évben újra ott állunk a fa alatt, belélegezve a karácsony bűvös „fenyőgyergyacsillagszóró” illatát, és hisszük: bölcsőnk, várunk és utolsó legfontosabb pillanatunk is a család. Az erő, mely egymás felé sodor, a szeretet, amely akkor is egyben tart, amikor valaki már nem lehet velünk. Az újszülött első nyugodt álma az édesanyja mellén, az apák étel fölé hajló fáradt arca esténként a munkából hazatérve. A nagyszülők mindent megbocsátó és tűrő mosolya. A kezünkben tartott másik kéz, a hozzám – hozzád húzó édes, féltő ölelés. A hitünk a csodában, hogy bár bezártuk az ajtót, ablakot, a feldíszített fenyő mégiscsak ott lesz a szobában. Nem is gondolunk rá, de érezzük: szeretünk, és szeretnek.

Egy békés, boldog napon minden itt van velünk. A múltunk, a jelenünk, a jövőnk. Nem sietünk sehová, csak állunk meghatottan a fa alatt, és egy pillanatig elhisszük, élhetnénk úgy is a világban, hogy ne legyen háború, veszekedés, szegénység.

Hull a hó, lassan minden elmerül a hófehér puhaságban. Kinyitom a tenyerem, és beleengedem a leszálló pelyheket. Olyanok, mint a boldogság - mire megértem -, tovatűnik. Becsukom a tenyerem és az előbb még kristályosan csillogó hópehely vízcseppként ér földet.

Közben már megfejtettem a titkot - a karácsony ott van a szívekben legbelül -, mint a szeretet, melyet meg lehet fogalmazni így is:

Adj egy szelet kenyeret, és nem leszek éhes. Adj egy pohár vizet, és nem leszek szomjas. Szoríts magadhoz, és nem fogok fázni. A mosolyod az ajándékom.

Békés boldog karácsonyt mindenkinek.

Boldog karácsonyt édesapám...

  A férfi magába roskadva, lehajtott fejjel ült a vonat egyik fülkéjében. Egyedül volt. Ünnep reggelén nem sokan kelnek útra - talán csak azok, akiknek valahol nem jutott már hely. Egy házban, egy ágyban, egy szívben.

Úgy érezte, minden tagja ólomból van, ő maga is olyan nehéz, mint bánat, amely a lelkét nyomta. Pillanatnyilag nem látott kiutat, de nem is nagyon gondolkodott még ezen. Az állomáson jegyet váltott a tanyához legközelebbi vasúti megállóhoz - onnan majd gyalog megy.

A vonat meg - megállt, ahol kellett, azután folytatta útját. Valahol félúton a jegyvizsgáló kilyukasztotta a vonatjegyet, ő pedig ült tovább, ugyanúgy, mint addig.
Amikor megérkezett, éppen szállingózni kezdett a hó. Szép nagy pelyhekben, hamarosan is betakart mindent. Szemétkupacokat, rozzant háztetőket, hibás utakat,  egyenletesen tiszta fehérré lett a táj. Felhajtotta kabátgallérját, kicsit gyorsított a lépésein. A tanyáig még egy óra, az utat jól ismerte.  Nyáron árnyékot adó fák szegélyezték, most a csupasz ágak, mint segélykérő karok nyúltak az ég felé. Azután buja akácos következett, gondozatlan, vágatlan, azok között már csak keskeny, embernyi út maradt.
Végül meglátta a kis tanyát, a fenyők között. Kéményén halvány füst gomolygott  felfelé, hogy aztán elterüljön, és belevesszen a végtelenbe. Léptei hallatán négy kutya is futásnak eredt. Arra gondolt, a nevüket sem tudja, de valahogy majd csak megfékezi őket, ha közelebb érnek. Az ebek csapta zajra, megjelent az ajtóban az apja, és visszaparancsolta őket.
Rövidlátó szeme elé emelte kezét, úgy kémlelt a távolba, mint nyáron, ha süt a nap. Végül felismerte a fiát. Bevárta, míg odaér, míg lehajol hozzá, átöleli a vállát, és köszönti:
- Adj’ Isten édesapám. Boldog Karácsonyt!
- Neked is fiam, kerülj beljebb.
- Hogy van édesapám? – kérdezte a férfi, amíg beértek a melegbe, levette kabátját, majd kivitte egy percre lerázni róla a havat. Az öreg csendesen figyelte fiát, elodázva a kérdésre adandó választ, mert látta annak testtartásából, hogy valami nagyon nincs rendben. Odalépett a kopott konyhaszekrényhez, kis lapos üveget vett ki belőle, meg két poharat. Kihúzta a széket, majd odaszólt:
- Üljük le fiam - töltött a poharakba. Figyelte, amint az egyből lehajtja, miközben ő csak beleérintette nyelvét a sajátjába.
- Itteni gyümölcs, Lenkéék főzették ki az övékkel, néhanapján belekóstolok - mondta. Hátradőlt a széken, két kezét a térdére tette, majd egyenesen a fia szemébe nézve, megkérdezte:
- Mi baj van Sanyi?
A férfi ránézett. Hirtelen nagyon megsajnálta az apját, amint ott ült, megtöpörödve a széken, majdnem rémületnek tűnő aggodalommal a szemében. Fél - gondolta, attól, amit vár. Attól, hogy nem tud segíteni, hogy most az egyszer talán nem húzhatja ki a bajból gyerekét. Szeretné már hallani -, meg nem is -  hiszen a kettő között van némi idő. Addig nem történik semmi.
Több már egy évnél is, hogy az öreg egyedül él, mégis olyan rend és tisztaság van mindenütt, mint amíg az anyja élt. A ruhája is tiszta. Minden úgy van, ahogy akkor volt. Valószínű Lenke segít neki, a szomszéd tanyáról - mindig jóban voltak. Az ő szülei sem élnek már, rá és férjére maradt gazdaság. Nem nagy terület, de jó a föld, megélnek valahogy. Gyerek nincs - talán szerencse, mert innen csak elmenni szoktak. Aki marad, az valóban becsüli ezt az életformát, megtalálja benne, amiért erre a világra született.
Az apja lehajtotta a fejét, nem kérdezett újra. Ő pedig tudta, hogy most már mondania kellene valamit.
- Itt maradnék édesapám, ha megengedi.
- Meddig fiam? - nézett fel az öreg.
- Örökre édesapám, az egész életemre.
- Az jó, fiam – válaszolta az öreg, és nagyot sóhajtott. Tudta, hogy lehet még más is, de bármi az, nem végzetes baj, ha itt marad. Nem keresi a rendőrség, nem lopott, nem verekedett, nem ölt embert. Talán nem csalt, és nem hazudott, legalábbis nagyot nem. Ami most bántja, majd elmúlik. Egyszer biztosan elmúlik.
Addig meg itt van ő, és  a tanya. A jó levegő, az állatok, meg a föld. Az a kicsi, ami még az övéké maradt.

Sápadt a gyerek, de itt majd megjön a színe, meg a kedve is. Ha akarja, muszáj lesz akarnia, hiszen még fiatal. Majd megtanulja tőle, hogy az életet becsülni kell. Akkor is, ha „összeér a föld az éggel”, és senki sem marad, csak az ember, egymagában. Ha se asszony, se gyerek, ha senki sincs már, akibe kapaszkodni lehetne. Akkor itt a világ egy apró zuga, ez a tanya, ahol született. Elég egy szalmaszálnak, mert nem lesz másik élet. Soha többé, ezt kell megbecsülni. "Valamivégre" mégis csak ide születtünk a földre, embernek, akkor meg úgy is kell élni. Bennünket szolgál minden más élőlény, nekünk csak akkor parancsolhatnak, ha hagyjuk, és csak az, akinek megengedjük.
 Eddig jutott a ki nem mondott bölcselkedésben, majd töltött még egy pohárral a fiának, és kezébe adta.
- Ne hajtsd le egyszerre fiam, élvezd az ízét, aztán eszünk valamit.
A férfi megnyugodott. Már nem érezte nehéznek magát, és ebben segített apja jó gyümölcsből készült pálinkája is. Leginkább azonban az, hogy az öreg nem kérdezett többet. Tudta, mire gondol, hiszen jól ismerte az apját. Régen sokat vitáztak, mindketten makacsul kitartva a maguk igaza mellett, de itt az Isten háta mögött, csak az apja igaza tudott megélni. Kemény, de biztonságot adó élet volt ez mindig.
Végül nem is kell újra kezdenie, csak folytatni ott, ahol régen abbahagyta. Talán nem rosszabb ez a világ a másiknál, csak igénytelenebb, de ettől meg jobban látszik az, amit másként soha nem vennénk észre.
- Na, hol az az étel édesapám, majd én ide készítem, - állt fel az asztaltól.
- Eredj csak fiam, nézz körül a csendes fehér tájon, szippants párat a tiszta levegőből. Köszöntsd meg a vidéket, s mire visszajössz, már asztalon étel.

Kiment. Elállt a hóesés, tiszta, fehér csend húzódott végig a tájon. A kutyák a lábához simulva szimatolgatták. Lehajolt, gombócot gyúrt a hóból, és jó messzire hajította. Azok meg eliramodtak utána. Fenyő íze volt a levegőnek, a szájában érezte, amikor elindult vissza a házba.

Ma is...

Érzem a hó illatú csendet

fenn a Hargitán,

fehérbe öltözött óriás fenyők

között, a szél bujkál csupán.

Ott, hol a hegycsúcs

az éggel összeér,

még felragyog egy csillag,

mielőtt pihenni tér.

Már kopog a hajnal

jégvirágos fagyban,

csilingelő szánon

eljön majd Karácsony!

Menj Lilikém...

Menj Lilikém, és vissza se nézz erre mocskos világra, ahol sem embernek, sem állatnak nincs méltó halál. Most már elengedlek téged, mert belátom hiába minden küzdelem, és még fájdalmat is okozok neked.

A tüdőgyulladást még legyűrtük, de ott van a korod, és még valami, amiért nem akarsz enni. Egy hónapja próbállak táplálni, kitaláltam már mindent, hogy egy kevés ételt jutassak a gyomrodba, de most már odáig jutottunk, hogy elfordítod a fejed, és le sem nyalod, ami a szád szélén marad. Már inni sem iszol, időnként sem: vagy nem tudsz, vagy nem akarsz.

Igazad van: elég volt! Elég volt ebből a nyomorúságos életből, ahol lassan drágább az állat eledel, mint az emberi étel. Ahol egy városnak titulált helyen nincs egy tisztességes állatorvos, akihez bizalommal lehetne fordulni, ha baj van. El kell utazni kilométerekre egy másik városba segítségért.

Elengedlek téged: menj! Ott talán jobb dolgok várnak rád, még akkor is, ha én nagyon szerettelek. Tizenhárom év még nem sok, ettől maradhattál volna, azt hiszem. Hogy mégis miért nem lehet, talán a jó Isten sem tudja.

Én is csak azt tudom, hogy nagyon sok örömem volt benned. Hányszor ültél az ölemben szelíden, a téged simogató tenyeremen át belém költözött valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Nem azt mondom, hogy nem lett volna, aki pár jó szóval helyre tudott volna tenni, ha baj volt, de az emberek néha nem tudnak hallgatni. Többnyire akkor kezdenek el beszélni, amikor jól esne a csend, de ezzel sincs semmi baj, hiszen mi ilyenek vagyunk. Ti meg mások, - szerencsére, ki tudjuk egészíteni egymást. Együtt vagyunk egy, az ember, a kutya hűség, meg a cica szelídség. Tanítjuk egymást egy életen át, mindenki adja magából a legjobbat.

Fáj a szívem érted, ennyi év után nehéz az elválás. Rettenetes látni, amint nap, mint nap kisebb leszel, és ahogy simogatlak, külön érzem minden csigolyád. Ha szólítalak, csak megbillented a farkad végét, jeléül annak, hogy hallasz, de nem nagyon tudsz már mit kezdeni velem. Különösen szép zöld szemed már bebarnult, és egyre kisebb a rés, amin még látod a környezeted. Talán haragszol is rám, amiért folyton etetnélek, itatnálak, de annyi erőd sincs, hogy nyávogással tiltakozz.

Egy hete elbúcsúztál a naptól is, szépen sütött, te meg felmásztál valahogy a szomszéd ól legtetejére. Amikor délután belenéztem a kosaradba, üres volt. Kétségbeesetten kerestelek, és már majdnem sötét volt, amikor végre megláttalak. Felmásztam érted, és vittelek a biztonságos melegbe. Egyik kezemben te, a másikkal meg próbáltam megkapaszkodni a rozoga tetőn, (még jó, hogy nem látott meg senki), mert azt hiszem Lilikém kevés az ilyen bolond ember.

Te viszont biztosan tudod, hogy az efféle „eszehagyottak” tudnak csak igazán jók lenni. Az emberek sokszor még egymáshoz is nagyon rosszak, hát még az állatokhoz. Megígérem neked, hogy én már nem változom meg soha, ilyen maradok akkor is, ha már nem leszel velem. Vigyázok a két lányodra, és őket is éppen így fogom szeretni, ahogy téged. Ahol csak tehetem, el fogom mondani, hogy titeket bántani épp olyan bűn, mint amikor egymást marják az emberek. Persze lesz olyan, aki meg sem hallja, de talán egyre, többen lesznek olyanok is, akik a feltétel nélküli szeretetért, legalább nem kínoznak meg titeket. Ha egyszer odakerültök valaki mellé, az gondoskodik rólatok, hiszen teljes egészében ki vagytok szolgáltatva neki. Lehet, hogy valaki nevet majd mindezen, de neked elárulom Lilikém: engem, ez cseppet sem érdekel.

Hát menj Lilikém, nem tudom, hogy megtettem-e érted mindent, amit lehetett, de nagyon igyekeztem. Ne szenvedjünk tovább, sem te, sem én. Biztosan fogok sírni, ha nem látja senki, mert nem lesz könnyű elfelejteni téged. Tudod, egy állat helyett hiába lesz majd másik, az sohasem ugyanolyan. Mint ahogy mi sem vagyunk egyformák.

Csak az óra ketyegését hallani a csendes éjszakában, mutatván, hogy az idő megy tovább, akkor is, ha a következő pillanatban elengedi majd valaki kezét. Emberét, állatét egyformán.

Hányszor búcsúztunk már el ez idő alatt?

Tegnap éjjel biztosan tudtam: ez lesz az utolsó, reggel már nem vársz rám. Így történt, 2012. december 10-t mutatott a naptár. Téged eddig ölelt az élet.

Lilike