Szeretlek Mama!
Emlékszel, amikor először mentél
kórházba, s búcsúztunk az autó üvegablakán át, kívülről az én tenyerem,
belülről a Tiéd. Megszorult könnyek a
szemünk sarkában, nem mertünk sírni, ne lássa bánatunkat a másik. Megszakadt a
szívem Mama, s mindebből egy meglepetés született anyák napjára Neked, amit a
Kossuth rádióban hallgathattál a kórházban, sok más édesanyával együtt.
Azóta hányszor hagytál már így
magamra, számát sem tudom. Küzdünk, újra, és újra, s ez a harc annyi mindent
kitöröl az életünkből, pótolhatatlan veszteségeket okozva.
Valahányszor elmész,
elvisznek, mindig az jut az eszembe, hogy mennyi mindent csinálhattunk volna
helyette együtt, mennyi mindennek másként kellett volna lennie. Mindig toljuk a
napokat, egyik kórházi időszaktól a másikig, egyik kezelés sorozattól a
következőig, és próbálunk csodát tenni. Csodát, mert valósággal annak kell
történnie, hogy vissza gyere abból az állapotból, amibe a betegséged sodor.
Suttogva imádkozol, amiből
annyit hallok, hogy időnként megszisszennek, az „s”, és „sz” betűk, s ha Rád
nézek, látom mozog a szád, és két apró kezed egymásba kulcsolódik. Már majdnem
mindegy, hogy süt a nap, vagy sem, hiszen óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy a
járókerettel megtegyél néhány lépést: nincs levegő, elfogy, a vérből, nem jön
az utánpótlás.
Tudom, erőszakos az én
szeretetem Mama!
Foggal, körömmel szorítalak
erre a világra, és sohasem gondolok arra, milyen árat fizethetsz ezért. Nem
tudom mi, és hol fáj a legjobban, csak sürgetném, minél gyorsabban múljon el,
és visszakaphassam az én örökmozgó, mosolygós édesanyámat, de ez azt hiszem,
már nem történik meg soha.
Évek óta sokat alszol, szinte
ki sem látszol a takaró alól, én meg föléd állok, és próbálom felfedezni, hogy
vajon lélegzel-e még? Attól félek, elvisz az álom: pedig titkon pontosan erre
vágyom, ha eljön az idő, akkor így történjen meg, ne okozzon Neked szenvedést.
Mégis újra, és újra elfog az öröm, amikor végre felébredsz, pedig tudom, szinte
biztos, hogy az a nap is hoz valami kínt.
Nem tudom, hogy mikor örültünk
utoljára gondtalan, félelmek nélkül, bárminek. Mindenre rátelepszik ez az
érzés, apró méregpöttyöket ejtve, a remény, a pillanatnyi boldogság gyorsan
illanó köpenyén.
Olyan távoliak az emlékeink,
már régóta elűzi mellőlünk sötét homályával a bizonytalan jelen. Ülünk egy
szürke sarokban rettegve, mint két kisegér, vajon mit hoz a következő óra, nap,
és nem is nagyon merünk ennél tovább menni.
Olyanok vagyunk, mint két
megfáradt paraszt a szántóföld végén, amikor végig kapált egy hosszú sort, azon
gondolkodunk, hogy lesz-e erőnk a következőn visszamenni. Azután nekivágunk,
mert ebben van a biztosnak tűnő holnapunk, és lassan minden napot úgy élünk
meg, mint a karácsonyi meglepetést a fa alatt. Sohasem gondolkodtam még azon,
hogy mi lesz velem nélküled.
Szeretlek Mama!
Évenként, havonként,
naponként, percenként ismétlem magamban: csak még ezt az egyet!
Apám halálának éjszakáján
olyan közel voltunk egymáshoz, mint még soha, miközben néztelek, a szívemben
éreztelek igazán. Tetted, amit kell, minden fájdalom ellenére okosan,
megfontoltan, miközben szavak nélkül irányítottál engem is. Mintha velem együtt
négy kezed, négy lábad, és két szíved lett volna. Akkor értettem meg, nélküled
semmi lennék, úgy elsodort volna a kétségbeesés, mint egy száraz falevelet a
vihar.
Hányszor volt már olyan csend
Mama, hogy a hópehely is koppanva ért földet? Hallgattál Te, és én is, mert mit
is mondhattam volna még Neked, hogy egyikünkbe se férkőzhessen a félelem?
Elmész, visznek, bárhogyan próbálunk ellene védekezni, örökké annak a
harmadiknak lesz igaza, aki, vagy ami, felemészti a véred. Ilyenkor egyre
nehezebbek az elválások, már nem találunk fogást a sírás kényszerén,
bármennyire próbálunk igyekezni. Mint egy apró csomag ülsz a tolószékben, s míg
a mentősök kitolnak, odaszólsz az érted, miattad izguló Cukinak: „szervusz
kiskutyám”.
Én nem vagyok hős Mama!
Harcolni sem tudok igazán,
agyon nyomnak a súlyos hétköznapok, néha úgy nyüszítek alattuk, mint fázós
kiskutya a hóban. Folyton megbotlom, elesek, aztán újra felállok, mert itt vagy
Te, s ha bírom a pofonokat, ha nem, nekem kell eléd tennem a remények könyvét.
Olvass Mama, ha kell csukott szemmel, csak úgy a szíveddel csendesen, mert kell
még egy nap, vagy kettő, három…
Elolvastam ... s még egyszer ... s szó bennragadt!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, mit is mondhatnék még...
TörlésEzek azok a felülről jövő igék...
VálaszTörlésIgen, köszönöm, hogy olvastál.
TörlésNem találok szavakat....
VálaszTörlés...és ma egy hónap elteltével újra kórházba került. köszönöm, hogy itt jártál.
VálaszTörlésZsuzsám...gondolatban veled vagyok!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, nagy szükségem is van rá. Most jöttem a kórházból, kapja a vért, de sajnos erre is egyre kevésbé befogadóképes a szervezete. Puszi Erzsikém.
Törlés