Pacsirták napja

Ma február 19, a pacsirták napja. Dédapám szerint ezen a napon kezdenek énekelni ezek az apró madarak. Rákerestem: Bálint gazda szerint is így van ez.

A dédapám nagyon jó ember volt, szerette az állatokat, és a fákat, éppen úgy, mint én. Hosszú szárú pipát szívott, rézveretes dohánytartóval a végén. Lassan, kényelmesen szívogatta, és közben figyelt. Állt a kertünk végében, nézte a végtelennek tűnő mezőt, a Zagyva folyó partját, és az onnan túl kezdődő dombokat. Az oda-vissza járó szenes csilléket, Petőfibányától a Mátravidéki-Erőműig, ahol a lignitből végül villamos áram lett. Hűséges kutyája a lábához simulva várta, hogy befejezze az elmélkedést.

Kovácsműhelye volt a dédapámnak. Közvetlen a házunk falához építve. Lovakat patkolt, szerszámokat kovácsolt, de ha úgy esett, hát szép, míves kapukat készített. Amikor éppen nem volt más munka, megjavítgatta a lyukas cipőket, az elromlott zárakat, kerítéseket, hintát épített a dédunokának, és kapálgatott a kertben.

Közben pedig imádott engem, meg egy kiskutyát, akinek a Csuli nevet adta. Az történt ugyanis, hogy kedvenc kutyáját elütötte az autó, és anya nélkül maradt a kicsi. Így hát ő nevelgette, cumiztatta, hogy éhen ne vesszen.

Nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, mégis néha egészen halványan, de bevillan egy-egy emlék. Főként, amikor a pacsirták dalra fakadnak.

Hagyaték

Szögek a falban, megragadt fekete
Pontok kényszere, valaha kép lógott
Rajta, barna. Kopott üvegje hosszában
Elhasadt: kislány volt dédanyám.
Recseg a vén padló, porülte homályban
Ingó lábú széken, többé nem ül szorosan
Összezárt lábbal, arcában keskenyre
Húzott szigorú szájjal senki sem.
Vadszőlő sűrűje von árnyékot a valaha
Volt széles verandán, hol pipáját szívta
Egykor annyi délután, bajsza alatt szájába
Dugva, mosolygós dédapám.
A kertben néhány örökzöld virágja harcol
A gyommal, s az örök hatalommal, mely
Erősebb mindennél, hogy egyszer meg
Kell halnod, ha már megszülettél.