Tavasz váró

Napfényt szitál a tavasz,

álmait ringató télre

aranyló fénynyalábok közt

még csend van, és béke.

Surran az egyhangú szürke,

ahogy a házak kéményfüstje

tereget az égen szennyes ruhát,

majd elkapja a szél, és viszi tovább.

Pacsirták napja

Ma február 19, a pacsirták napja. Dédapám szerint ezen a napon kezdenek énekelni ezek az apró madarak. Rákerestem: Bálint gazda szerint is így van ez.

A dédapám nagyon jó ember volt, szerette az állatokat, és a fákat, éppen úgy, mint én. Hosszú szárú pipát szívott, rézveretes dohánytartóval a végén. Lassan, kényelmesen szívogatta, és közben figyelt. Állt a kertünk végében, nézte a végtelennek tűnő mezőt, a Zagyva folyó partját, és az onnan túl kezdődő dombokat. Az oda-vissza járó szenes csilléket, Petőfibányától a Mátravidéki-Erőműig, ahol a lignitből végül villamos áram lett. Hűséges kutyája a lábához simulva várta, hogy befejezze az elmélkedést.

Kovácsműhelye volt a dédapámnak. Közvetlen a házunk falához építve. Lovakat patkolt, szerszámokat kovácsolt, de ha úgy esett, hát szép, míves kapukat készített. Amikor éppen nem volt más munka, megjavítgatta a lyukas cipőket, az elromlott zárakat, kerítéseket, hintát épített a dédunokának, és kapálgatott a kertben.

Közben pedig imádott engem, meg egy kiskutyát, akinek a Csuli nevet adta. Az történt ugyanis, hogy kedvenc kutyáját elütötte az autó, és anya nélkül maradt a kicsi. Így hát ő nevelgette, cumiztatta, hogy éhen ne vesszen.

Nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, mégis néha egészen halványan, de bevillan egy-egy emlék. Főként, amikor a pacsirták dalra fakadnak.

Hagyaték

Szögek a falban, megragadt fekete
Pontok kényszere, valaha kép lógott
Rajta, barna. Kopott üvegje hosszában
Elhasadt: kislány volt dédanyám.
Recseg a vén padló, porülte homályban
Ingó lábú széken, többé nem ül szorosan
Összezárt lábbal, arcában keskenyre
Húzott szigorú szájjal senki sem.
Vadszőlő sűrűje von árnyékot a valaha
Volt széles verandán, hol pipáját szívta
Egykor annyi délután, bajsza alatt szájába
Dugva, mosolygós dédapám.
A kertben néhány örökzöld virágja harcol
A gyommal, s az örök hatalommal, mely
Erősebb mindennél, hogy egyszer meg
Kell halnod, ha már megszülettél.

Meghalt Gyarmati Fanni

"Egyik legnagyobb költőnk hitvese azok közé tartozott, akik jelenlétükkel életben tartották a kegyetlen 20. század kollektív emlékezetét. A magyar irodalom egyik leghíresebb múzsája volt, akinek Radnóti Miklós a magyar irodalom legszebb szerelmes verseit írta. Kettejük összetartozása példa volt nem csak saját korukban, hanem példa a jelenben is és példa lesz a jövő számára is. Bár a 20. század, a fajgyűlölő emberi gonoszság igazságtalanul és tragikus kegyetlenséggel szakította szét a két embert, Gyarmati Fanni élete végéig őrizte szerelmüket, s ápolta a meggyilkolt költő hagyatékát. Feladatunk, hogy most már helyette is ébren tartsuk Radnóti Miklós szellemi, erkölcsi örökségét, továbbadjuk a „Nem tudhatom” költőjének hazaszeretetét, s tragikus halálának üzenetét a következő nemzedékeknek." "Gyarmati Fanni haláláig gyászolta Radnóti Miklóst. Mi most őt gyászoljuk. Nyugodjon békében!" (Forrás HVG.)

Talán a XX. század legnagyobb szerelme ért véget szombaton. Az a szerelem, amely aktívan csak 9 évet tarthatott, de Gyarmati Fannival ennyi éven át még élhetett. A szerelem, mely az általa ihletett verseket, méltán sorolhatja a világirodalom legszebb versei közé.

Radnóti Miklós számomra az egyik etalon. Minden verse remekmű, egyedi, és összehasonlíthatatlan másokkal.

Elvették az életét, pedig még itt lehetett volna Ő is, talán 102 évig. Mi pedig tanulhattunk volna tőle: hazaszeretet, szerelmet, boldogságot.

Nyugodjanak békében, most már újra együtt, ha hihetünk a halál utáni mesékben.
Végül egy szép rövid vers, a többit mindenki megtalálja, ha rákeres. Írásban, és videókon.


A BUJDOSÓ

Az ablakból egy hegyre látok,     engem nem lát a hegy; búvok, tollamból vers szivárog,    bár minden egyre megy; s látom de nem tudom mivégre     e régimódi kegy: mint hajdan, hold leng most az égre    s virágot bont a meggy. 1944. május 9.

Csillogó fehér

Vers MJ fotóihoz

Mint  kócos haj,

a törzsön csupasz, kusza ágak,

s a csoda, hogy az ember

állni hagyta még, itt a fákat.

Fehér kendő az erdő vállán,

felette szellő susog,

alatta félénken megbújva,

apró domb kucorog.

Fenyők állnak őrt

a meghitt csendben,

mint a szűz, olyan a táj:

tiszta, érintetlen.

A fotót MJ blogjából hoztam el. A többit nála találod meg.

Télidő

Ma lábujjhegyen jár a szél

az utcákon, a város peremén

a csend keres magának helyet,

hópelyhek ölelik egymást

a háztetők felett.

Alszik a világ, még alig neszez

a vasárnap reggel,

lebben a függöny, miközben

gyenge fény incselkedik

az ablaküveggel.

Messze még a nyár,

ott fenn az égen,

jégvirággal táncol,

a kelő napsugár.