Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2018. november 11., vasárnap

Wegera György és az Ő kutyája SIVA


Szeretnék valakiről írni, s most itt meg is teszem. Az utóbbi FB tevékenységem nagy százalékát töltöttem azzal, hogy róla, róluk olvasgattam. Van egy fiú, férfi már valójában, fogalmam nincs hány éves lehet, de még fiatal. Amit megtudtam, és ami lényeges lehet, valódi szülei nélkül nőtt fel, s hogy az élete nem volt egy rózsaszín álom, azt kikövetkeztettem. Talán nem is nagyon érdekes, hogy min ment keresztül, mi történhetett vele, de ahogy én látom remek Ember lett belőle.
Ami számomra kicsit elszomorító, az az, hogy a teljes boldogságot az állatok szeretetében találta meg. Ami végül is nem baj, de ha jól belegondolunk, akkor szégyen: nekünk, a többi embernek, hogy nem volt közülünk talán egy sem, aki mindezt megadhatta volna neki. Tudom, nem Ő az egyetlen, sokan vagyunk még, akik lassan eljutunk odáig, hogy belemenekülünk az állataink szeretetébe, mert lassan nem marad ember körülöttünk, akiben bízhatnánk, akinek a szeretete megmelengetné olykor fázó lelkünket, szívünket. Az ember nagyon kegyetlen tud lenni, nemcsak haragszik, de egyben már gyűlöl is, és nem is próbálja visszafogni magát. Nem mentségeket keres a másik, egy elesettebb számára, hanem okot arra, hogy felületes haragja már-már kegyetlenségbe torkolljon. És nincs kegyelem, mert lehet ez rokon, barát, ismerős, és így már nincs szükség ellenségekre sem.
Ez a fiú, és csapata súlyosan sérült állatokat ment, többek között gerincsérülteket. Úgy ápolja, szereti őket, mintha családtagjai lennének, úgy, ahogy mások talán a szüleikkel, gyermekeikkel sem tennék meg. Közöttük is van egy kedvence, SIVA a neve, egy gyönyörű, tiszta szemű kutya. Olyan a tekintete, mint a megmentőjéé, ha belenézel a szemébe, szeretetet tükröz vissza. Nagyon sok követőjük, támogatójuk van, akikkel más elesett állatok támogatására is gyűjtenek. A kutya kerekesszékkel közlekedik, sokszor vannak élőadásban is, de egyetlen egyszer nem láttam még ennek a kutyának a szemében szomorúságot. A fiú, a karjában viszi le az emeletről, pedig nem lehet könnyű cipelni.
Most mondhatná bárki egy kis rosszindulattal, hogy hány ember van hasonló helyzetben, és nekik nem segít senki. Igaz! De miért nem? Erre is van magyarázat minden bizonnyal, s a legfőbb az, hogy a beteg ember nyűgös, olykor gorombasággal viszonozza a legjobb szándékú segítséget is, az állat pedig soha nem tesz ilyet. Ha egy kutyába rúgsz, az nem rúg vissza, ha kiabálsz vele, nem fogja viszonozni, de ha szereted, azt százszorosan adja vissza a maga eszközeivel.
Tehát mi emberek ki vagyunk éhezve a szeretetre, de úgy tűnik nem tudunk jól szeretni. Nem tudunk jól hallgatni, meghallgatni. Nem látunk a dolgok mélyére, de nem is akarunk.  Nem feszegetjük ki, miért olyan, amilyen, és nem tudunk egymáson jól segíteni sem. Mert adni is csak szívből lehetne, csak azért, mert nekünk sok van, a másik meg éhezik, és nincs hol laknia. Nem a mellet döngetve kellene jótékonykodni, nem egyből megkérdőjelezni mások jóindulatát, vitákat nyitni, ahelyett, hogy arra figyelnénk, ami a lényeg: úgy adni, hogy a másik örömmel tudja elfogadni. Főként pedig nem arra szövetkezni kisebb, nagyobb csoportokban, hogy lenyúljuk azt, amit mások jó szívvel adnak.
Szóval tanuljunk ettől a fiútól, mindenki szűrje le a maga tanulságát, az Ő történetükből. Vannak hozzá hasonló emberek, nem is olyan messze, internetes barátom Meggyes József és családja ugyanilyen gondossággal ápolja idős, beteg kutyáját, de neki van szerető és biztos közege, ahol minden körülmények között segítségre, vigaszra talál. És itt van valahol a lényeg, az ember az egyetlen gondolkodásra képes élőlény a világon, és lassan beelőzi jó néhány állat, mert elveszített valamit. Valamit abból, ami igazán emberré teszi. 

         

5 megjegyzés:

  1. Látok egy fajta vertikalitást (égbenézés) az emberiségben, hogy van ő a csodálatos puszta létével és van az univerzum és ezzel ő egy csodálatos harmóniában él. Csak ő és az univerzum. Nincs szüksége társra. Mert azt meg kell hallgatni, érteni, szeretni, támogatni, egyáltalán vele lenni.
    Tapasztalom, hogy az ember elmagányosodásának nem feltétlenül a ketyerék vagy a virtuália az oka, hanem van egy ilyen spirituális irányzat, hogy egyedül jobb megtapasztalni az életet, nem kell senkire se főzni, se rohanni, se semmi.
    Akinek ez a vertikalitás nem jön be, az az orizontálison keres társat magának, de mivel legtöbb ember ilyen égbenéző, maradnak a kutyák. Vagy más állatok.
    Más magyarázatot nem találok...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Magam is keresem az okokat Attila, de aligha okosodom a témában. Csak a saját szemszögemből tudom igazán elemezni. Hosszú volt az időszak, amikor nagyon jó lett volna, ha valaki, valakik "rám nyitják az ajtót", mert bizonyos okok miatt alig léphettem ki a házból.
      Ma már mehetnék, de lassan elkopott minden barátság, ami meg maradt, mostanra hasonló lett az én régi helyzetemhez. Olyan ez, mintha rámcsapódott volna az ajtó. Azért még próbálom keresni a kulcsot, már ami a saját helyzetemet illeti.

      Törlés
  2. Éppen ma írtam egy régi, fiatalkori barátomnak, hogy rengeteget vitatkoztunk, mégis mindig újra elmentünk együtt kávézni, beszélgetni. Hogy ez mennyire hiányzik ma az életemből. Tudja a fene, hogy ma az emberek miért nem keresik a haverséget. Miért kell mindenben teljesen egyezni? Nem kell, szerintem a hozzáállás a fontos, az elfogadás. Én sokszor tanultam olyan vitákból, amiben nem értettem egyet, mert volt alkalmam megismerni a másik szemszögét és elgondolkoztam.
    Mindenikünknek megvan a bajunk, és azt látom, hogy noha családtagok, emberek vesznek körül, egyre magányosodunk. de az is lehet, hogy öregszünk és feltámadt hirtelen a közösség igényünk, holott lehet ránk sem lehetett számítani előbb. Habár én sosem szalasztottam el egy jó beszélgetést. Sőt, mikor több emberrel dolgoztam, mindig csináltam időt a beszélgetős kávézásra. Úgyhogy nem tudom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vagy hirtelen kicsit több idő szakadt a nyakunkba, mint amivel eddig rendelkeztünk. Talán nem is a vitákkal volna baj, hiszen egy jó, értelmes vita, sokkal többet ér egy langyos, semmitmondó diskurzusnál.
      Az én barátaimból elég sokan meghaltak már fiatalon. Olyanok is, akikkel egy írói körbe tartoztunk. Volt egy Kaptár nevű hely, amit egy középiskolai magyar tanár tartott fenn, és ott szárnyai alá vett jó pár olyan embert, akiben látott valamit. Már Ő sem él, és nem volt még öreg. Igényes, jó hely volt.
      Az sem mindegy, kivel ülsz le beszélgetni. Nem szeretem a csak a konyhára, és öltözködésre szorítkozó diskurzust. Olyan lenne, de az meg minek?
      Szóval amolyan "keresem a helyem" stílus ez, csak a kor nem stimmel.

      Törlés
  3. https://tvskybox.com
    7500 iptv channels only 5 euro/usd

    VálaszTörlés